„De hiszen ezek a kérdések ugyanazok, mint egy évvel korábban voltak!” – vetette a fáma szerint Albert Einstein szemére egy egyetemi hallgató, amikor elolvasta a vizsgafeladatokat. „Így van – válaszolta a professzor –, de a válasz nem ugyanaz, mint tavaly.” Az anekdota néhány hete Ken Smithnek jutott az eszébe, méghozzá a kritikus betegségekre – idehaza alkalmanként „rettegett betegségekként” is emlegetik őket – szóló biztosításokkal kapcsolatban.

Az első, kritikus betegségekre szóló biztosítás 1983 augusztusában jelent meg a Dél-afrikai Köztársaságban. A módozat atyja nem biztosítási szakember: Marius Barnard (a képen) világhírű szívsebész, aki – a bátyja, Christiaan vezette csapat tagjaként – részt vett 1967-ben az első sikeres szívátültetésben is. (Az autóbalesetben elhunyt, 25 éves Denise Ann Darvall szívét az 54 éves Louis Washkansky kapta, aki a műtét után 18 nappal, tüdőgyulladás következtében halt meg.)  

A 2014-ben, 87 évesen elhunyt Barnard, miként minden róla szóló megemlékezés említi, azzal szembesült, hogy hiába sikerült sokszor „fizikailag” kigyógyítania pácienseit egy halálos betegségből, a kezelés anyagi vonzatai olyan lelki terhet jelentettek, amelytől nem menthette meg őket. Ez egy biztosítási feladat, gondolta Barnard, majd három évet töltött azzal, hogy támogatót találjon ötlete megvalósításához. Az első C. I. („critical illness”) biztosítás végül a Crusader Life kínálatában jelent meg, és szívroham, daganatos megbetegedés, agyi érkatasztrófa (stroke), illetve koronaérműtét esetére szólt. Bár a kezdetek nem voltak zökkenőmentesek, a biztosítók azóta felismerték, hogy valós igényről van szó. Önálló vagy kiegészítő biztosításként ez a módozat azóta több mint 60 országban jelen van a kínálatában.

Az ügyfelek sokféle lehetőség közül választhatnak: az „egyszerű” kifizetés mellett lehet szó „kiemelt” kórházi ellátásról, de – főként a nagy multinacionális cégek alkalmazottai körében – nem ritka, hogy a biztosított külföldi kezelését is állja a biztosító, a szállás- és egyéb felmerülő költségekkel egyetemben.

Barnardról jegyezzük meg: 1980 között a Progresszív Föderális Párt képviseletében a dél-afrikai parlament tagja volt és az apartheid ellen, az „egy ember egy szavazat” elvének jegyében (és Nelson Mandela szabadon bocsátása érdekében) politizált.

És honnan az Einstein-anekdotával való párhuzam? A magyarázat egyszerű: a szóban forgó betegségek néhány évtizeddel ezelőtt többnyire a (többé vagy kevésbé) gyors halált jelentették, így ha valaki erre a kockázatra akarta magát (vagy inkább hozzátartozóit) „fedezni”, akkor a megfelelő választásnak egy életbiztosítás tűnt. Mára viszont sokkal nagyobb eséllyel túl lehet élni őket, így megnőtt a jelentősége, hogy a „túléléssel” együtt (bármeddig tartson is) lehetőség szerint az emberi méltóság is megmaradjon, és a házat se kelljen eladni a család feje felől… Ahogy maga Barnard fogalmazott: „egy kritikus betegségre szóló biztosításra nem azért van szükség, mert bele fogunk halni, hanem azért, mert túl fogjuk élni”.

A kritikus betegségekre szóló biztosításokat Magyarországon életbiztosítások kiegészítéseként ajánlják a biztosítók. Ahogy a nemzetközi gyakorlatban, idehaza is általában tételesen felsorolják, melyek azok a betegségek, amelyekre a biztosítás védelmet nyújt. Többnyire idehaza is az „extra” kifizetés a jellemző szolgáltatás, de vannak konstrukciók, amelyben a biztosított „VIP” ellátásra számíthat egy magánkórházban. A daganatos betegségek, az infarktus, a stroke mindenütt szerepel, de a listák között vannak különbségek, amire ügyelni kell. (Olvashattunk több olyan esetről, hogy „x” biztosító szerint a – nyilvánvalóan halálos – „y” betegség nem számít „súlyosnak” vagy „kritikusnak”.) Kivételes esetek nyilván mindig vannak, de nem szabad szem elől téveszteni, hogy a szív- és érrendszeri, illetve a daganatos megbetegedések hazánkban a halálozások nagyjából háromnegyedéért okolhatók.