Nyugdíjakról, nyugdíjrendszerekről, előtakarékosságról minden bizonnyal sok szó esik még ebben a blogban, ezt a bejegyzést amolyan felütésnek szánjuk.

Az Union Biztosító a napokban saját ügyfelei körében végzett felmérést, amelyből kiderült: a megkérdezettek 85 százaléka tart attól, hogy nyugdíja nem lesz elég a megélhetésére, nyugdíjcélú megtakarítással mindazonáltal csak 37 százalékuk rendelkezik. Az ügyfelek átlagos „várakozása” szerint 72 évesen mehetnek majd nyugdíjba, míg két évvel ezelőtt még 68 éves korukra tették ezt az időpontot. És hogy mekkora nyugdíjra számítanak? Az „átlag ügyfél” ebben a kérdésben is pesszimistább lett: két éve az első nyugdíjat a nyugdíj előtti utolsó fizetés 63 százalékára, az idén már csak 55 százalékára taksálta.

Az NN Biztosító szakemberei néhány hete sokkolták volna a magát sokkolni nem hagyó közvéleményt egy nem túl bonyolult számítás eredményével: míg a jelenlegi 132 ezer forintos induló átlagnyugdíj az utolsó fizetés átlagosan 83 százaléka, addig (az uniós-, valamint a nyugdíj kerekasztal demográfiai előrejelzéséből kiindulva, a nyugdíjjárulék mértékét és a fizetések reálértékét változatlannak feltételezve) 2050-re ez az arány – a helyettesítési ráta – 65 százalékra, míg az átlagnyugdíj jelenértéken számolva 104 ezer forintra csökken.

És hogy mondjunk még néhány számot (a számok jó barátaink): az öregedő EU-ban jelenleg egy nyugdíjasra 4 aktív kereső jut, de az uniós előrejelzés szerint 2060-ban már két aktívra jut egy nyugdíjas.

De nyugodjunk meg, az állam majd gondoskodik rólunk. Az állam majd gondoskodik rólunk? Mit is várunk egy nyugdíjrendszertől? Legyen fenntartható, azaz ne döntse be az államháztartást, ugyanakkor legyen „adekvát”, azaz a nyugdíjba vonulás ne okozzon radikális törést az életminőségben. Az Allianz szakemberei egy friss elemzésükben 50 országot vizsgáltak meg és úgy találták, a két feltétel mindössze négy országban teljesül: Finnországban, Norvégiában (ennyit a skandináv jóléti modell „csődjéről” szóló dezinformációkról), Hollandiában és Új-Zélandon.

Mi a helyzet, ha nem a fenti négy ország valamelyikébe vetett bennünket a sors? Nehezen kikerülhető a következtetés: magunknak is  gondoskodnunk kell öreg napjainkról. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy Magyarországon hányan fizetnek nyugdíjjárulékot a minimálbér után, akkor a kép még rémisztőbb. Ennél csak egy valami ijesztőbb: a sokszor halott reakció, miszerint „úgysem érem meg, nem érdemes ezzel foglalkozni”.

Van egy jó meg egy rossz hírünk: bizony, megérjük. A várható élettartam a világon mindenütt rohamosan növekszik. Wolfgang Fenglernek, a Világbank közgazdászának és csapatának hála, ma már mindenki napra biztosan tudhatja, hogy (az átlagot tekintve) meddig tart földi pályafutása. A population.io oldalon csak a születésnapunkat, a nemünket és országunkat kell megadnunk, és már látjuk is, mennyi az (vagyis mikor lesz nekünk) annyi. Jelen bejegyzés élete 46. évében járó szerzője például azzal szembesült, hogy „szavatossága” (Magyarországon) 2045. július 12-ig érvényes. (A globális átlagot tekintve 2047. szeptember 5-ig kihúzná.) Utánanézhetünk annak is, hogy meddig élnénk, ha – mondjuk – Új-Zélandon vagy Németországban ütnénk tanyát. Elárulhatjuk: nem Magyarország jön ki jól az összevetésből. De vidámabb dolgok is vannak a világon: a szerző például 2021. május 13-án azt ünnepelheti, hogy – egy pillanatra – ő a világ 6 milliárdodik polgára. Hasonlóan boldog ünnepeket kívánunk mindenkinek!